kozkivanatra

a budzsenk fogytan, ezert egy transzvesztita showban vallaltam fellepest.
jovo heten Anna szoros labarol kuldunk kompromittalo kepeket.

kochi

kinai halaszhalok a giccsben
ez is
anna fozni tanul,amit egy vendegseg keretebeneloben is be fog mutatni
jo volt a fogas
ugyesen eszik
okosan iszik
viziepitkezes
evezo bacsi a terkeptaskan
befizettunk egy hullamvasutra is

a dagaj kisodorta a teheneket

telekommunikacios fulvedo

jon az este.hazudhatnank,hogy napfelkelte,de ojat mi nem fogunk latni
gondolom mindenkinek volt ijen gyerekkoraban,na ezzel itt messzebbre telefonalnak
jonni fog meglassatok

ijenekbol all a vilag egyik legfinomabb konyhaja

kulinaris

Kochi belvárosában a fantáziadús nevű Taj Mahal homestay-ben szálltunk meg. A homestay olyasmire utalhat, hogy egy családdal egy házban lakik az ember. A Taj Mahalnak alul étterme van (3 nap alatt egyetlen kóbor francia nőt láttunk ott vacsorázni), plusz a háziaknak egy nappali 0-24-ben bekapcsolt TV-vel, ahol az élet zajlik. Este többen ott is alszanak egy matracon – a rokoni kötelékeket nem sikerült pontosan kibogozni. Az emeleten pedig a kiadó szobák találhatóak, összesen 4 db, mérettől függően most szezonon kívül 400 és 1000 Ft közötti árakkal, saját fürdőszobával. Az egész hely kicsit avittos, de nagyon kedves. A helyet egy agilis harmincas anyuka vezeti, aki kérésre főzőiskolát is tart. Ennek természetesen nem tudtunk ellenállni. A konyhában már be volt készítve a 4 szék két sorban, mint az iskolában. A főzőiskola alkalmával négy különböző ételt főzött nekünk a néni, minden nagyon precízen elő volt készítve, akár egy tévés főzőshowban. A konyha indiai viszonylatban elég tiszta és jól felszerelt volt (mindaddig, amíg Ákos el nem törte az egyetlen fakanalat). Megtanultuk a kedvenc palak paneer-t (házi sajt spenótos szószban), a masala dosa-t (palacsintaszerűség krumplis töltelékkel, a palacsintatészta beáztatott rizs és bab összeturmixolásából készült), avial (keralai specialitás, kókuszreszelékes zöldség), és még valamit, ami házi sajt kesudiós szószban pár csepp piros ételszínezékkel. Mindegyik nagyon finom lett és nem csíptek, mint általában minden. Kiderült például, hogy a curry egy zöld levél, és hogy rosszabb helyeken a spenótot zöld ételszínezékkel helyettesítik, mert drága. A palacsintasütés nekünk is egészen jól ment. A kb. 8 személynek elegendő ételt az utcára tett, gyertyás kis asztalnál fogyasztottuk el jóízűen, de ez sem csalogatott be újabb vendégeket.

Enikőék pénteken reggel indultak haza, mi pedig a hegyek felé vettük az irányt. Realizálnunk kellett, hogy az utóbbi két hétben borzasztó mennyiségű pénzt költöttünk el, elsősorban szállásra és a városok közötti utazásra. Ezek között volt olyan hosszabb út, amit taxival tettünk meg, ára sokszorosa a tömegközlekedésnek. Meg különben is sokkal izgalmasabb helyi buszokon utazni, mint egy légkondicionált taxiban. Ennek szellemében a szállástól a buszpályaudvarig sem taxival mentünk, hanem a házinéni tanácsára az autoriksa (=motoros riksa, hátul két jóllakott fehér ember, vagy egy nyolcfős indiai család fér el) – komp – autoriksa verziót választottuk. Kochi városát mindenféle nagy vizek szelik fel szigetekre és félszigetekre. A komp jó választás volt, mert negyed óra alatt átvitt egy távolabbi városrészbe. A jegypénztárnál két különválasztott sor volt, ladies és gentlemen számára. Kettőnknek összesen 20 forintba került és a velencei vaporettóhoz hasonló élményt nyújtott. A hegyekbe induló buszt pont elértük és megkezdődött egy 5 órás túra Munnarba, Dél-India egyik teatermesztő központjába, 1500 m magasra. A busznak nincsen üveg az ablakaiban. A városban még kellemesen járt a szellő, aztán huzat lett és jól megfáztunk az út végére. A várost elhagyva emelkedni kezdett az út, a kanyarokban ügyes manőverekkel kerültük ki a lefelé robogó teherautókat, buszokat, és előztünk meg minden előttünk haladó járművet, bácsit, iskoláscsoportot. A táj egyre szebb lett, ahogy felfelé haladtunk: nagyon sűrű, zöld növényzet, óriási fák, nagy zöld hegyek, vízesések, és feljebb teaültetvények. A földrajz órákon látott, trópusi éghajlatot szemléltető diaképeket idézte a látvány. Az utolsó 30 km Munnarig borzasztó lassan telt a keskeny szerpentinen, 10 percenként egy kilóméterrel lettünk közelebb. Szállás után néztünk, a Lonely Planet által ajánlott hely a falun kívül esett, ezért gondoltuk, megnézünk pár szobát, mielőtt oda kimennénk. A másodikként ajánlott helyet meg is találtuk a hegyoldalban, egy három emeletes, szürke, építkezési területet. Kedves fickó ugrott utánunk, hogy megmutatná a szobákat – volt egy ponyvával letakart rész a vasbeton vázon, amit ezúttal kihagytunk. Beesteledett, hűvös volt és esett, úgyhogy végül az egyik nagyobb hotel legolcsóbb földszinti szobájában kötöttünk ki (elég zajos, mert a személyzet a recepción lévő ülőgarnitúrán alszik), forró vizes zuhannyal és tv-vel. Az indiai HBO-n nyugati filmek mennek, a csókjelenetek szigorúan kivágva. Bombay-ben voltunk egyszer moziban, egy friss bollywood-i csodát láttunk. Nagyon jó kis film volt, hindiül is jól lehetett követni (gyanítom, hogy jobb volt így, mintha értettük volna). Nagyon profi volt, szép képekkel és erőteljes színvilággal. Kicsit mindenki túljátszotta a szerepét, de a sok viszontagság után mindenki megtalálta a boldogságát, amit a mozi közönsége tapssal üdvözölt. A moziban meg lehet fagyni a 20 fokos légkonditól, viszont szuper hátrahajtható székek vannak.

Munnar leginkább egy alpesi kis faluhoz hasonlít, indiai kivitelezésben. Pár utcából áll, sok szállodával, tea- és fűszerbolttal, bazárral, két keresztény és egy nagy hindu templommal. A nagyobb szállodák hihetetlenek, a homlokzat kidolgozott, néha üvegfal mögött látható lifttel, de az oldalfalak már nincsenek levakolva és vasdarabok állnak ki belőlük. Munnart teaföldek veszik körül, úgyhogy el is zarándokoltunk a közeli teamúzeumnak nevezett teaüzembe. Meghallgattunk egy angol nyelvű magyarázatot a működésről, a teák természetéről és a különböző folyamatokról; ennek ketten összesen tíz százalékát értettük a sajátos akcentus miatt. Megnéztünk egy dokumentumfilmnek álcázott fél órás reklámot az üzemről. Kostolóba édes, tejes kardamonos teát kaptunk - amit itt mindenki iszik - egészen különleges íze van.

Felmentünk az üzem melletti dombra, ahol éppen lefelé jöttek a teaszedő asszonyok (a film szerint a nők ügyesebben szedi a tealeveleket…) és két férfi egy háromlábú állványra szerelt digitális mérleggel mérte le a 10 kg körüli zsákokat. A nők harmincan lehettek, csacsogtak, és nagyon örültek, amikor lefényképeztük őket. A fehér óriás láttán zavartan kuncogtak egymás között. A tea sövényszerű, erős növény, amik között járatokat vágnak ki. Pont olyan magasak a növények, hogy kényelmesen lehet leszedni a tetején növő leveleket. A környező hegyoldalak mind teával vannak borítva, gyönyörű élénkzöld színűek.

terkeptaska

Előző számunk hejes megfejtését sajnos még nem tudom közölni, mert egy időben kerül fel a három bejegyzés.

Ezért hejette a térképtáska szót fogom használni ebben a levélben.

Természetesen, akit zavar, behejettesítheti egy tetszőleges, számára kedves szóval.

Igyekszem tartani az időrendet, de egy fontos dolog csak most jutott eszembe.

Robogóztunk.

Tudom nem nagy szám, de felejthetetlen volt.

A taxizások és buszozások során elsajátítottuk a két legfőbb szabájt.

Az első, hogy mindig az erősebb kutya szerelmeskedik!

Nem számít a semmi, aki nagyobbat vezet, az megy előre.

A második, hogy ha látsz valakit előtted, dudálni kell, így gyakorlatilag fojamatosan dudáltunk.

Rengeteg hejen láttuk autósiskolák hirdetését, és feltett szándékom, hogy amint megérkezünk Vijayawadába, ahol két hónapot leszünk, elmegyek megnézni egyet, mert el nem tudom képzelni, mit tanulhatnak ott az emberek, ami meglátszódna a hétköznapi forgalomban.

Elnézést kérek az előbbiért, de már az elején elhatároztam, hogy leírok egy nyolcszorosan összetett mondatot.

Nade térjünk vissza Kochiba.

Vannak dolgok az ember életében, amiktől fél, vannak mejekben kínosan érzi magát, és vannak mejekről még sosem hallott, ezért teljesen hidegen hagyják.

Az alkudozás azok közé tartozott, mejben kínosan éreztem magam.

Egyre emlékszem, amikor azt mondta az ember, hogy százhúsz, mire én, hogy hetven, mire ő, hogy nem, mire megvettem százhúszért.

De itt érezhetően ez életforma, és magam számára is meglepő ügyességgel, már az első vásárláskor kialakítottam egy verhetetlen stratégiát.

Okulásul elmondom.

Kicsit speciális, nem hinném, hogy oktatnák majd a kereskedelmi iskolákban, de a vásárlók szemszögéből nézve remek.

Ja azt csak zárójelben, hogy van xxl-es ingük, nadrágjuk, és ez még csak ígéret, de lehet, hogy tudnak készíteni 47-es papucsot is, ugyanis azt nem hoztam.

Az ugyanis két hét után világos lett számunkra, hogy bár a valaha volt legkisebb csomaggal jöttünk, Annának a 20, nekem a 60%-a a ruháimnak felesleges, illetve használhatatlan.

Négy pulóvert hoztam, egy kardigánt, négy nadrágot, amit sose fogok hordani.

Mikor először voltam síelni, akkor nem sieltem.

Nem tudtam mit kell vinni, ezért bepakoltam hálóinget, pipakészletet, két papucs( egy bőr, meg egy műanyag fürdéshez), meg egy nagyon szép, iparos által készített félcipőm.

Amit nem vittem az a sálsapkabakancskesztyű kombo, és a sífelszerelés.

Vannak dolgok amik, alig változnak.

Zárójel bezárva.

Szóval az alkudozás.

Odamegy az ember az árushoz, és nem veszi fel a szemkontaktust, csak nézelődik.

Majd amikor kiválasztja a portékát.

Felpróbálja.

Mondjuk pont jó.

Kiválaszt minden,t ami kell.

Mikor ez megtörtént, fejbe kiszámolja mennyit ér ez neki. Persze nem irreálist kell mondani, hogy kettő, hanem ojan nekem megérőset, meg neki is.

Mondjuk kétszáz piculát.

Megkérjük az árust, hogy hazudjon nekünk egy árat.

Erre ő oszt szoroz, és azt mondja, ő kilencszázra gondolt.

Én meg, hogy kétszázra.

Ő meg, hogy az kevés.

A klasszikus iskola hagyományi szerint, itt jön egy hosszas, érzelmektől sem mentes, amatőr színjátszó bravúrok sokaságát felvonultató színdarab, mejnek a végén átlagosan ötszázötven környékén elkel a portéka.

Én meg azt csináltam, hogy akkor notenksz, helo megyek haza.

És tényleg elindultunk, hogy majd veszek máshol. Lemondtam az ingekről.

És akkor egy bravúros egyszeméjes esztrádműsor keretében, a fickó elkezdett ócsítani, hogy nyolcszáz.

Oda se néztem.

A kijáratnál már hétszáz volt.

Semmi.

Kiváló érzékkel átsétáltam a szomszéd portékáját nézegetni, ez nagyon megviselte, azonnal ötszázat kiabált át.

Pókerarc.

Majd unottan a biciklikhez sétáltunk.

Négyszáz.

Majd mikor már felültünk és a lábunk a pedálon volt, akkor nagyon bosszúsan azt mondta, jó oké, vigyed vazze.

Én érzem, hogy pont a szociális része veszett ki ezzel az alkudozásból, a társasági összejövetel, a szórakozás, úgyhogy csak annak ajánlom, aki kínosan érzi magát benne.

Meg praktikus is.

Aztán elmentünk utazásunk egyik legnagyobb érdeklődéssel várt kalandjára, a térképtáskára.

A térképtáska egy 900 kilométer hosszú vízi úthálózat, mejet régen kereskedelmi célból, mainapság meg kövér turisták szórakoztatása céljából használják.

Ez egy nagy ártér, ahol haladhatsz Dunányi, és haladhatsz Öreg-Túrnyi szélességű vizen is, ahogy a kedved tartja, illetve a guide kedve.

Egy üszkve 20-25 férőhejes hajót két ember hajt.

Egy hosszú bambuszrúd segítségével, mejet leszúrnak az iszapba, és ellökik magukat.

Az egyik elől, a másik a hajó hátulján.

A túra része, hogy az ártérben található számtalan kis házikó, -nevezhetjük vizi tanyavilágnak is, mert kb. 50 ezer ember lakik itt- illetve az itt lakó emberek meglátogatása, megismerése.

A térképtáska lakói abból élnek, hogy vagy pálmabort készítenek, vagy kókuszból kötelet fonnak, vagy kalciumot készítenek kagyló héjból.

A többiek a turizmusból.

Kora délután ebéd egy szigeten, banánlevélről heji keralai ételeket, majd vissza.

Picit bénácskának tűnt az elején, kicsit többre, kicsit vadregényesebbre számítottunk, de amint sikerült elrugaszkodnom és átadnom magam a térképtáska hangulatának, sokat javult a komfortérzetem.

Emberek házakat építettek, az alapanyagot persze mind hajóval hozzák, horgásznak, mosnak, a vizen pezseg az élet, mindenki ismer mindenkit, mindenki köszön mindenkinek, a bkv buszokhoz hasonló motoros hajók szállítják a heji lakosokat.

Kicsit mást vártunk a térképtáskától, de nekem nagyon tetszett.

Anna bólogat, hogy neki is.

Régóta gondolkodunk egy magas költségvetésű viziturán, ahol is nem sátrazunk, nem bográcsos milánóit eszünk és nem kevertet iszunk, hanem ellenkezőleg.

Motoros hajó, kaviárpörkölt, aszúfröccs, felfújható szálloda és térerő.

Ha egyszer lesz ijen, akkor én ide szervezném.

Zárásképp megosztanám, hogy Keralában 1957-óta a kommunisták vannak hatalmon.

Az írni-olvasni tudás 92%os, és itt van a legtöbb öngyilkos.

Ez két kiragadott adat, nem akarok semmit a kommenisták nyakába varrni.

De.

Elég vicces, egy ojan országban, ahol majdnem mindenki hisz egy vagy több istenben, egy autó platójáról kampányoló sarló kalapácsos emberkét hallgatni.

Mint a Te rongyos életben a Szacsvai.

És kb. annyian is hallgatják őket.

Szóval nem akarok semmit a nyakukba varrni, de Kochiban egy hejen lehet piát kapni, és nagyon úgy tünt, hogy az is illegális, vagy a párttitkár fia viszi a butikot.

Bementünk és mondtuk, hogy van-e sör.

Mondjuk volt, de egy teás kancsóban szolgálták fel, teás bögrével, ami kicsit álcázásnak tűnt, de igazából csak hüjeségnek.

Annáék egy felesre vágytak.

Csak rum volt kólával.

Akárki bejött és bármit kért, mondta srác, figyelj tudok jobbat.

Igyatok rumot kólával.

És egy egész kocsma rumoskólázott.

Őszinte volt.

Nem tudatosan, de a legvégére maradt és úgy érzem fontos megemlítenem, hogy megkezdtem a beilleszkedést az itteni társadalomba, és bajuszt növesztettem.

Anna nem volt itthon, és két órán kersztűl szoktattam magam a látványhoz.

Azt kell mondjam, hogy jól állt.

Valahol a görög halász és az albertirsai libatenyésztő közt félúton, de jól állt.

Majd hazajött Anna, viccesnek találta, lefotózta és mondta, hogy azonnal tüntessem el.

Eltüntettem,de ígérem még próbálkozni fogok.

Nem leszek papucs.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megkövessem magam, (vagy a Rásonyitamást. Sose tudom, hogy ebbe a mondásba kit kell mekövetni, magamat, vagy akire gondolok) vagy a Rásonyitamást, a szakálla levágásakor tanúsított, akkor viccesnek tűnő, ám a bajusz fényében szánalmasnak tetsző beszólásaimért.

Ui: láttam egy elefántot!

Ui 2: Anna már kettőt, de ezek még csak ojan városiak voltak.

gurul

Már réges-régen beszivárgott a fejembe egy gondolat,mej minden bizonnyal téves,sőt nyugodtan nevezhetnénk álságosnak is, és nem tévednénk nagyot.

Arról van itt szó, hogy-szigorúan nem téve erősorrendet- a vádliig érő lastexnadrág, a zokniban szerelmeskedés és a keresztrejtvényfejtés mellett, a legkínosabb dolog a világon, a gurulós bőrönd.

És több ízben felajánlottam, hogy amennyiben ijennel látna valaki gurulni engem, akkor nyugodtan lőjön térden.

Valószínűleg életem végéig eléldegéltem volna, ezzel a teóriával, nagy egyetértésben önmagammal.

És akkor jön egy ember a kochi-i pájaudvaron, büszkén, mint egy tölgyfa, erősen, mint egy tölgyfa és talpig koszosan, mint egy tölgyfa alja, mikor összekoszolják rendetlen osztájkirándulók .

Szépen felépített rendszereket dönt dugába egyetlen mozdulattal és bemutatja a polgárpukkasztás non plusz de-jét, mint egy mellékesen, szerényen.

Jön a peronon és a fején egyensújozva hoz két gurulós bőröndöt.

Ehhez képest a Sex Pistols vagy Elvis csak egy pattanás a konformizmus orra tövében.

Büszke voltam rá és irigyeltem őt. Ha tudnék sírni, biztosan megtettem volna.

Nem tudom ez mit jelent, de valamit biztosan.

Innentől kezdve egy ujjal gépelek tovább.

Elhagyva Om Beach-i rezervátumunkat, -ahol egy mogyorófaággal felfegyverzett biztonsági őr védte a turistákat a nemtudnikitől- egy motoros riksával megtámadtuk Gokarna falut.

A riksa sem térfogatában, sem köbcentijében nem az én méretemre van kitalálva, és kínos érzésem csak akkor múlt el, mikor Anna felhívta a figyelmem, hogy nem azért hagynak le minket a gyalogos bácsik az emelkedőn, mert nehéz vagyok, hanem mert a sofőr telefonál, és biztosan nem mer gyorsabban menni.

Gokarna szent hej. Rengeteg zarándok érkezik ide, hogy hozzátartozóik hamvait a tengerbe szórják, így azok nagyon bekerülnek valahova. Láthatóan felkészülten várják a megfáradt vándorokat. Rengeteg imahej, szállás, szerzetesi fülke és nem utolsó sorban tenger van itt.

Nyilvános wc hiányában a tengerpartra pisiltünk, remélem megértőek lesznek velünk az istenek.

Apropó istenek.

Most újra két ujjal gépelek.

Az istenekről általánosságban elmondhatom, hogy sokan vannak és, hogy jól érzik magukat.

Egy autó szélvédőjén balról jobbra haladva általában a Ganesha, Gandhi, Jézus és C. Ronaldo szentnégység található, ami még nem tiszta, de amint megérkezünk célállomásunkra azonnal meg fogom kérdezni tanult tanultovicsot a hogyisvanokról.

Gokarnából este indultunk tovább busszal.

Viszonyításképpen a riksa 8 km-es távon hozott el minket 120 rúpiáért, a busz kb. 50 km-es távért 20 rúpiát kért.

A busznak nincs ajtaja, ha valaki le akar szállni, középdurván megütögeti a leszállásjelző hejét, és a busz megáll.

És működik a dolog.

Alapvetően mindenről elmondható, hogy működik, pedig elsőre nem hinné az ember. Nincsenek sallangok, egyszerűség van.

Ha koszba ülsz tíz órát, akkor úgy, ha patkány cincog melletted, akkor így, ha egész nap törökülésben ülsz akkor amúgy.

Nagy alázat és tűrés jellemzi őket.

Buszunk befutott egy Kumte nevű hejre, ahonnan a vonatunk indult hajnali fél kettőkor.

Ettünk-ittunk és fél tizenkettő körül kimentünk az állomásra, amitől kicsit rinyáltam, hogy biztos ott lesznek a szar arcok, akik majd kirabolnak jól.

De a gond az, hogy alapvetően nincsenek szar arcok. Vagy tiltja a vallás, vagy eddig csak mázlink volt, de nem volt még semmi extra, sőt.

Mindenki kedves, aranyos.

Jön a világ, hogy foto sir, és ha lehetne a kis hölgy is, csak nem merjük megkérdezni.

És mi fotózkodunk boldog boldogtalannal.

Majd otthon megnézem az indiai facebookot, hogy hány hejen vagyunk rajta

A vasútállomáson emberek szunyókáltak, riksások beszélgettek, az állomásfőnök büszkén, mint egy kiskakas körbejárta szemétdombját, majd segített nekünk egy mázsálón lemérni Annát.

A végeredményt természetesen nem árulom el, annyi elég hozzá, hogy kellemesen kártyáztunk és iszogattunk, az állomásfőnök néha kijött szólni, hogy mennyit késik a vonat és végül egy óra késéssel meg is jött.

Ami még szép, hogy búcsúzásképpen, kért egy európai pénzérmét tőlünk. Amíg én bogarásztam forint után, Anna adott neki 3 eurót megnézni. Majd megdicsérte, hogy mijen szép és mondta, hogy a fia amatőr numizmatikus, érméket gyűjt, úgyhogy köszöni szépen, és jóutat.

Hát ki tud ennek ellenállni.

A vonatúton már csak egy osztájjal alacsonyabb kategóriájú jegyet sikerült venni, mint az szokás, így csak hejiekkel utaztunk.

Van egy fülke, van hat ágy. Ki ahogy, úgy lefekszik és beveri a szunyát.

Mikor hajnalban felszálltunk kicsit szürreális volt a látvány.

Mindenhol emberek, se függöny, se lámpa, se légkondi csak egy nagy lüktető-hortyogó massza.

Bevackolódtunk az emeletre, kicsit szunyáltunk reggelig, majd fél nyolckor bredomlett.

Anna szemfülesen foglalt egy kettes széket, ami felszabadult, ugyanis teljesen irreális módon egyszercsak a semmi közepén megállt a vonat, leszálltak emberek és elindultak valahova. Gyorsan belaktuk a hejet, így a 15 órás utat viszonylagos kényelemből, mintegy szemlélődve nézhettük végig.

A turistáknak fenntartott elit részhez képest, ami hermetikusan el van zárva a külvilágtól, itt jön a világ minden árusa, és óriási pörgés van, nincs megállás.

Ez egy humán büfékocsi, mindenki valamire szakosodott, szigorúan egy valamit árul, és más céhbeliek portékáját kicsit lefitymálva, büszkén mutogatja áruját.

Volt itt joghurt, lime, újság, romantikus ponyva, matricák híres istenekkel, cigaretta, készétel, nyaklánc, kávé-tea és nem utolsó sorban testi fogyatékossággal visszaélő koldusok.

Ami heji sajátosság, jellemző férfira s nőre egyaránt, hogy mikor állagát és mennyiségét tekintve elérkezettnek látják az időt, a garat környékén felgyülemlett slájmot, hopssz, kisercentik a bárholba és a bármikorba.

Érdekes látni, mikor Anna közeleg, akkor a férfiak felveszik a behúzott hasú lángosevő pózt, majd, mintha egy csokor virágot nyújtanának át, egy hatalmasat csuláznak, s nagyon büszkék magukra.

Abban mondjuk korrektek, hogy csak álló vonatból sercintenek, de miközben gyönyörködtünk az elmondhatatlan mennyiségű pálmafában, és mindenmásban rendszeresen teás- és kávéspoharak, ételes dobozok, filterek zúgtak el előttünk.

Azon töprengtünk, hogy hova lesz ennyi szemét, aztán később rájöttünk, hogy sehova. Ott marad, ahol van, a síneken, az utcán, de egy idő után hozzászokik az ember.

Kochi egymilliós város, amit nevezhetnénk India Velencéjének is, de nem tesszük.

Szigetek és lagúnák szövik keresztbe-kasul a várost, mej csak annyiban különbözik bármej más egymilliós várostól, hogy van neki egy fort kochi városrésze, ami Szentendre és a Váci utca keveréke.

Ennél a pontnál, hatásvadász módon abbahagyom az írást ( egy ujjal).

Ui: Eddig minden este baldachinos ágyban aludtunk.

Ui 2: a blogoldal első találós kérdése, mejjel szeretnénk bevonni olvasóinkat egy nagy közös utazásba.

Hogyan hívják angolul a Keralában található árteret, amejre hajókirándulásokat szerveznek, és amejjel hatásvadász módon a következő bejegyzés kezdődni fog?

A hejes beküldők között egy értékes kézzel készített lábat, vagy egy matricát sorsolunk ki.

Tényleg!

hej halaszok

javitgatas
kulisszatitok

ollokezu eduardo a sportos nyolcvanas eveket idezi

Meg egyszer - 2009. szept. 20.

Kedves Olvasóink!

Kiegészítések következnek az előbbiekhez, ami esetenként ugyanarról szólhat, csak más szemszögből. A két szerzőt a helyesírás és az ly következetes használata-nem használata alapján lehet leggyorsabban megkülönböztetni. Úgy tűnik, ez az egyike azoknak a kevésszámú kérdéseknek, amelyekben nem tudunk megegyezni.

Na, de amiről itt szó lesz, az ez a hatalmas, sokszínű és –szagú ország, amelyet most éppen megpróbálunk befogadni.

A meglepően sima két repülőút (a ferihegyi Air France gép meghibásodása miatt Párizs helyett Amsterdamon keresztülrepültünk) és a bűbájos reptéri hiéna leszerelése után végre taxiba szálltunk, hogy bevegyük a Welcome Hotelt. Rozoga kis taxi volt, rozoga kis bácsival. Épp elfértünk benne. A reptér csilli-villi kapuját elhagyva egy kb. egy órás autózás következett az éjszakai Bombay-ban. A külvárosokban brutál lepattantság, kosz, és rengeteg alvó ember, földön, kézikocsikon, mindenhol de olyan mennyiségben, amit nem tudtam elképzelni, amikor korábban valaki mesélte. Néha brutál szagok, amik a folyókból jöttek. A belváros szintén kihalt volt, itt legalább voltak fák és sok, a britek által itt hagyott szép épület. Az első reakcióm az ijedelem volt – hogyan leszek képes ezen a helyen több, mint két hónapot eltölteni? A Welcome Hotel sem enyhítette ezt az érzést, az állandósult dohszaggal és különösen a szobai kilátással a szemetes sikátorokra. Amúgy Welcome-ékról csak jó tudok elmondani, makulátlan tisztaság mindenhol, kedves személyzet, a társadalmi felelősségvállalás jegyében enyhén fogyatékos szobafiúkkal.

Másnap reggel (délután 3-kor) léptünk ki az utcára, ami teljesen új arcát mutatta: elképzelhetetlen mennyiségű ember, autó, motor, taxi, trafik, zaj, szmog, minden. Annyira sok minden zajlik egyszerre, hogy az óvatlan nyugati turista belefárad abba, hogy egész nap kapkodja a fejét. A fáradtságot erősíti a 35 fok, 125 fokos páratartalommal fűszerezve.

Én persze folyamatosan Indonéziához próbálom hasonlítani Indiát, ez valamiféle kapaszkodót jelent. Kijelenthetem, hogy Bombay nem fogható Indonézia bármelyik általam látott részéhez. Jáva ehhez képest egy gyéren lakott kis falu.

Nagyon tetszik, ahogy egymás mellett élnek hinduk, muszlimok, keresztények. Gyönyörű a hindu nők öltözete (műszál-műselyem legtöbbször). Elképesztő az, ahogy mindenki sürög-forog és csinál valamit. A kedvenceim az írnokok, akik a hivatalokkal szemben ülnek a járdán, és bármilyen hivatalos levelet begépelnek, vagy megfogalmaznak. Mindegyiknek van ügyfele bőven a magas analfabétizmusnak köszönhetően.

Természetesen a kajától el vagyok ájulva, nekem ez maga a paradicsom azok után, hogy otthon mindenbe curry-t és garam masalát teszek. Most még a felfedezés stádiumában vagyunk, de egyre több névről tudjuk a menün, hogy mit is jelent. Még elég óvatosan választjuk ki, hogy mit eszünk, hogy minimálisra csökkentsük bármiféle fertőzés kockázatát.

Összességében bármely szociológusnak Bombay nagy fejtörést okozna. Ahogy sétáltunk és kapkodtam a fejem, nem tudtam eldönteni, hogy vajon hogyan lehetne ebből egy élhetőbb helyet varázsolni, mivel lehetne kezdeni a látványosan súlyos társadalmi problémák megoldását (szegénység, higiénia, környezetszennyezés, szegregáció, stb.). A szegregációnak megszégyenítő módon örültem, amikor a vonaton a második legjobb osztályra váltottunk jegyet egy hálókocsiba, és nem kb. 1000 forintért a 13 órás útra abba a kocsiba, ahol nem volt ajtó, az ablakok helyén rácsok (hogy a gyerekek ki ne essenek). Egy légterű kocsi, ülnek az emberek négy helyen tizenhatan, a fejükre pedig rálóg az egy szinttel feljebb lévő ülésen ülő további tizenhat ember harminckét lába. A mi hálókocsink viszont fantasztikus volt, négy ember alszik egy kabinban, aminek nincs ajtaja, csak függönnyel van elválasztva a folyosótól. Nagyon furcsa élmény volt éjszaka közepén kimenni és hallani, ahogy több tucat ember szuszog és horkol. A vonat 40 km/órás átlagsebességgel robogott Goa felé. Reggel elképesztően zöld, trópusi táj fogadott minket. Ember alig volt a láthatáron, néhány pásztort leszámítva.

Goára azzal a céllal igyekeztünk, hogy találkozzunk Enikővel és Ákossal, akik két nappal előbb érkeztek Indiába és már megjárták a Taj mahalt és Jaipur városát is. Goán kinéztünk egy nyugisnak tűnő üdülőfalut, ahol sikerült véletlenül a világ legjobb szállására betévednünk, egy középkorú, svájci-goai vegyes házaspár által vezetett mini paradicsomba. Az előzetes elképzeléseinkkel szemben semmiféle partit nem láttunk Goán – ehhez hozzá kell tenni, hogy Goa egy egész állam, kb. száz kilóméteres partszakasszal, és azt, hogy még nincs szezon, most van vége nagyjából a monszunnak. Itt viszont már rögtön otthon éreztem magam, mintha Indonéziában lennék, csak a mecsetek helyett a portugál gyarmatosításnak köszönhetően katolikus templomok és keresztek vannak mindenhol hindu elemekkel színezve, pl. friss virágfüzér – mint a hindu áldozat - a kereszteken, vagy az autókban/buszokban virágfüzér mellett Ganesha és Jézus képe.

Meglepő, hogy Goán ebben az évszakban szinte egyáltalán nem lehet fürdeni a tengerben a nagy hullámok miatt, kisípolja az úszómester a bemerészkedőket. Még meglepőbb, hogy Goán és délebbre, Gokarna mellett is vetekszik a víz tisztasága a Balaton rosszabb éveivel. a tenger barna és kis fekete szemcséket sodor ki, amikről szerencsére nem tudjuk, hogy miből származnak.

A bejegyzeshez tartozo kepeket technikai okok miatt nem sikerult feltolteni (pl. kisebb aramutesek a pendrive behelyezesekor), legkozelebb azokkal kezdjuk.

Masodik benyomas - 2009. szept. 20.

Amikor suttyó koromban rejtőjenő összest olvastam minden hónapban kétszer, hihetetlennek tűnt, hogy van ojan heje a világnak, ahol ül az ember a mindegyholban, tossza a víz, nehéz a levegő és valamiért a tömény italok simogató megváltást hoznak a vízháztartásra, a hörgőcskékre és az idegekre és a századosságra.

És ez akkor ojan nagyon férfiasnak, már-már hősiesnek tűnt.

Most itt ülünk a come on it’s monszunban, tosz a víz, a levegő jelentős része elfogy valahol a mandula környékén, vilmoskörtét iszunk - persze szigorúan fertőtlenítés céljából - és tényleg jótékony hatású.

De semmi férfias és hősies nincs benne.

Úgyhogy innen üzenem néktek felebarátaim, bizony tegyétek le könyveiteket, kerekedjetek fel és ismerjétek meg az életet, mert az könyvekből meg nem ismerhető, illetve csak tévesen, de mi az hogy téves, és mi van ha az jobban tetszik. Na mindegy.

Az indiai öttusa első számát imponáló fölénnyel, magabiztos játékkal Balogi Anna sporttársnő nyerte.

Az FC Mango Lassi szineiben induló versenyzőnő a hasmenés számban megvédte címét, és négy nap után produkált maradandót.

Eredménye nem volt váratlan a sportrajongók előtt, hiszen emlékezhetünk rá, két éve Indonéziában egy gyönyörű öt hetes giardia lambria baktériummal már észrevétette magát, de senki nem várt tőle idén ijen jó eredményt.

Nagy várakozás előzte meg a második számot, a leprát, de Pocsai Zsolt, aki szinte a semmiből tűnt fel, toronymagasan nyert, az ötödik napon elért remek Európa-csúcsával.

Halljuk a győztes hogyan látta belülről a versenyt:

- Az ötödik napon éreztem, hogy nagyon ragadnak rám a többiek. Korábban már több szökéssel is próbálkoztam a városi szakaszon, de nem sikerült leráznom őket. Egy óvatlan pillanatban megindultam a fényképezőgéppel és a többiek nem tudtak követni. A tengerparti részről a fojó torkolata felé haladtam, hogy halászokat fényképezzek. Épp a zársebességgel bíbelődtem, amikor is egy kedves aranyos bácsika toppant elém. Üdvözöltük egymást főhajtással is, és kézfogással is. Bemutatkoztunk, majd közölte, hogy leprás, és hogy van itt egy központ,1500 egyesületi taggal és nekik gyűjt adományokat. Ekkor még nem hittem el, hogy győztem, de a nyomaték kedvéért megmutatta sportciőjét, mejből hiányzott a háromnegyed lába. Annyira lenyűgözött a marketingnek ez a csimborasszója, hogy 50 rúpiával járultam hozzá az indiai utánpótlás-neveléshez.

És most valami egészen más.

Egy ember, akinek halászhajó van az ínhüvejében.

Tegnap érkeztünk le Goáról Gokarnába.

Goa a diáksziget és a sajószentboglári búcsú keveréke. Műhippik, önmagukat lazának tartó elméleti fizikusok bé nejükkel, és rengeteg belföldi turista, és vicces negyedikes textiliparisok osztájkiránduláson.

Az ellentmondás talán a legjellemzőbb az eddig látottakra.

Úgy vezetnek, mint az idióták - most jöttünk kb. 200 kilométert taxival, és ha jól számoltam kétszer voltunk kettesben. Először, mikor elindultunk, másodszor mikor megálltunk pisilni félúton. Alant következzék egy előzés leírása:

A hegyi szerpentinen haladunk ötös sebességben a felezővonalon, reménykedve a szembejövők jóhiszeműségében. Amikor – még mindig ötös sebességben - megérkezünk az előttünk haladó teherautó és az út bal oldalán egymás mellett haladó robogó mellé, akkor a felezővonalat átlépve kipillantunk a szembejövő sávba.

Az itteni SI rendszert figyelembe véve:

(100 gyalogos=1 biciklis

3 biciklis=1 motoros

2 motoros=1 autós

2 autó=egy elcseszett nagy teherautó)

Amennyiben csak 100 gyalogos, vagy 3 biciklis, vagy 2 motoros, vagy 2 autó van a szemközti sávban, megkezdjük a szabájos előzést. Az esetek jelentős részében, ha módunkban áll, ez beláthatatlan balos hajtűkanyarokban történik. Az előzés megkezdésekor heves dudálással hívjuk fel magunkra a figyelmet és szolgáltatunk többletinformációt a közlekedésben résztvevőknek, négyesbe váltunk vissza és lesz ami lesz.

És bazze nincs baleset és mindenki halál nyugodt, még én is, aki pedig nem szeretek sokat autóban tartózkodni, csak ha én vezetek. De én sose vezetek, ill. egyszer és ez Kálmánnak szerintem legalább tizenkét ősz hajszálába került.

Ellenben ha egy tehén fekszik az úton, akkor lassítanak.

Gyönyörű textiljeik, ruháik, sáljaik, satöbbijeik vannak, ellenberger az emberek műszálas ingekben és gatyákban mászkálnak és ojan szettekben, mintha mindenki tesco utalványban kapná a fizetését.

Amikor elindultunk picit féltem,hogy majd egész nap vakargathatom a pasikat Annáról, de meglepően tartózkodóak, illetve azt hiszem,hogy inkább félénkek a férfiak. Mindenki nagyon megnéz minket, de nem zavaró.

Azt hiszem a magasságom jobban felkelti az érdeklődésüket,mint a lányok.

Szerintem tízszer annyi kép készült rólam, mint Annáról. Megfigyeltem, hogy a legbátrabb odajön és megkérdi nem-e lehetne-e fotózkodni így együtt, mi ketten, két jó haver a szubkontinensen. Ijenkor körbenéztem, nem láttam senkit, gondoltam, na jó gyorsan toljuk le. Abban a pillanatban, mikor mondom ékes angolsággal, hogy oké, megjelenik valahonnan húsz ember és csoportba, ketten, fekvő- és guggolósor fotók készülnek. Majd mindenki bemutatkozik és nagyon boldog. Ami a legfurább, hogy én is.

És ha van a közelben egy láthatóan idegen fehér nő, nekem mondják, hogy kérdezzem meg a nőt, hogy lefotózhatják-e?

Hihetetlen.

Két nap alatt két focimeccset láttunk. Hinnétek? Imádják a focit és rengeteg pája van. A habitus kicsit más ugyan, de jól nyomják. Az elején fura volt, hogy nincs anyázás, páros lábbal lágy részekbe rúgás,a nézők nem szidják a nézőt és az ellenfél cserejátékosát nem dobják be a patakba. Minden szabájtalankodás után elnézést kérnek, a bal szélsőik valamiért nagyon jók. Meglepően kevés a távoli kísérlet, ziccerig játsszák a hejzetet. kábé a hetvenedik perc tájékán megértettük miért. Az egyik centerhalf huszonötről egy egészségeset elvállalt, a labda elkerülte a kaput és a mögötte elhejezkedő öltözőkomplexumot, majd fojtatta útját egy áthatolhatatlannak tűnő őserdő felé. Majd megszűnt létezni. A labdaszedő kisgyerek nem túl nagy lelkesedéssel indult utána, majd némi gondterhelt nézelődés után, hagyta csudába az egészet.

Este pedig mikor már a kapufa is aluszik, megjönnek a tehenek, és szépen leheverednek a pájára játszani egy meccset, palak paneer-ba.

Megjottunk - 2009. szept. 15.

Nem untatnék senkit a részletekkel, de basszameg repültem. Annának nem mertem mondani, de még két nappal ezelőtt is komoj kétségeim voltak a felszállásommal kapcsolatban. És még a wc-be is befértem.

Sok mindentől féltem életemben - a sötéttől, hogy meghúznak matekból, hogy szar férj és apa leszek, meg hogy leesik a szőr a lábamról - de a repüléstől ojan nagyon, hogy teljesen ki is zártam a lehetőségek közül. Ezért az első bejegyzést ajánlom Moszatkának, Lajos bá-nak, Rivotrilnak és annak a picike barna gyógyhatású készítménynek, aminek nem tudom a nevét. Nélkülük nem jött volna létre az út.

Most jut eszembe, hogy matekból tényleg meg is húztak.

Anna rátermettségének köszönhetően a Welcome Hotel Mumbai-ban lakunk, ugyanis ahogy leszálltunk, egy kedves, önmaga által megbízhatónak mondott köztisztviselő segített felhívni a szállodánkat, átadta Annának a telefont, és mondták neki, hogy bocs, de csak reggeltől van szoba. A tisztviselő sajnálatát fejezte ki, hogy mekkora genyók vannak és szégyent hoznak az országra, de szerencsére ő tud egy tök jó, bár picit drága szállást. Én persze le voltam nyűgözve a kedvességétől, de Anna résen volt. Még egyszer felhívtuk a hotelunkat és mondták, hogy persze jöjjünk nyugodtan,már várnak és nem, velük nem beszélt négy perce senki sem.

Engem ez lenyűgöz. Ül egy ember a bárholban, különféle szállodáknak adja ki magát és mindenkinek azt mondja,hogy sajnos csak reggeltől lesz szállás .

Az egyik feltett szándékom volt mielőtt kijöttünk, hogy találjak egy ojan foglalkozást,amej kevés pénzből beindítható, hatékony,és sok szabadidővel jár. Gondoltam a mikrohitel országában biztosan találok pár ötletet ócsóból, de azt nem hittem,hogy már a reptéren egy tízes skálán kilencesbe botlom.

Ablakunk egy szeméttel teli sikátorra néz, ahol teljesen érthetetlen okból betonoznak, és rengeteg kis bérház konyhájára, ahol érthető okokból késő estig megy a sürgés-forgás.

Amikor először kiléptem az utcára, nem hittem el hogy mi van és igazából most sem hiszem még el.

Talán a legjobb az lesz, ha az elején pici életképeket írok le és így szép lassan majd csak-csak.

- A legfurább, hogy miközben ezt írom és a kislábujjam alatt tócsákban gyűlik a csatak a testem különféle pontjairól, Anna pólóban és betakarózva alszik az ágyon.

- egy szépséges öreg bácsi az utcakövön ojan papucsokat javít, mejek értéke 20-50 ft közt lehet.(tízes skálán egy pont).

- telefonáló standok vannak, fax-szal és vonalas telefonokkal, ahol négy-öt ember beszél egyszerre, majd fizet és továbbáll. féltem,hogy majd el akarják csórni a telefonomat,de itt már mindenkinek jobb van.

- két kutya közt egy kisgyerek fekszik a földön, népviseletbe öltöztetve. lehet vagy egy éves.

- két bácsi egy kétszer másfeles kirakatban, príma állapotú Singer varrógépen ruhákat javít, amit azonnal meg is lehet várni.

- akkora mocsok van, hogy arról enni lehetne, de az egyik sugárúton egy kisgyerek a fal és a járda közti résből - nagyon akkurátusan - szedegeti a gazt.

- a nagy wc-zés problematikájára nem térnék ki részletesen, de még nem tiszta, hogy pontosan, hogy is kell kimosni vízzel és hol. Remélem mire a székletem hígabb lesz addigra már pontosan fog menni, mert ha nem,nagy gondok lesznek.

- Mindenki édes aranyos. Még aki le akar húzni az is mosojogva csinálja.

- Egy félsötét utcában rengeteg ember a földön ülve francia kártyával játszik kis tétbe. Egyébként is az utca a legfontosabb közösségi hejszin. Itt esznek,borotválkoznak, mosakodnak, dolgoznak, de a legdurvább, amit már láttam képeken, de élőben méginkább, hogy mindenhol emberek alukálnak az utcán.

- egy rohadtnagy gyermek autó tanpája van a város központjában. rendesen két sáv, jelzőlámpák. vagy nagyon új lehet,vagy betegség miatt zárva tart,mert ebből semmi nem látszik a közlekedésben. láttam már ijet, csak itt legalább annyi a gyalogos, mint az autós és ez teszi izgalmassá a sétálást. tétje van minden megtett méternek.

Hát ijenek.

Fotózni még nem mertünk - akartunk, de holnap szerintem már fel tudjuk dolgozni a látottakat.

Elvesztettük ételszüzességünket egy étkezdében, amit az ántsz kétszer bezárt volna egymás után, de isteni finom volt a kaja.

Még nem tudjuk hogy mejik micsoda, úgyhogy előbb várunk, míg elkészül néhány fajta,majd rábökünk,hogy na pont ijet kérünk hama-hama.

Piát még nem láttam sehol, de hamarost be kell szereznem a reggeli és esti fertőtlenítéshez.

Küldeném a currys pacalt hidegen mindenkinek, aki szereti.