elefantvadaszat

Gondolom volt már mindenki máshol, így könnyen bele tudja élni magát a dilemmáinkba. Létezik-e megismerés, buszból?
Van-e élet a curry után?
Mik a krikett alapszabájai?
Automata fényképezővel lehet-e vért adni?
Ami miatt felmerültek ezek a kérdések, az egyrészt az, hogy most még turistáskodunk, és egyikünk sem egy jó turista.
Igyekszünk heji éttermekben enni, próbáljuk kerülni a valamiért itt igen népszerű bobmarley-s hejeket, és tömegközlekedni.
Ennek ellenére lonelyplanetes hejeket járunk, még nem kakiltunk pottyantós wc-be, nem láttunk patkányt a sehol, szóval hogy mit is ismertünk meg.
(na az előző mondat után például kell-e kérdőjel?)
Már nagyon várjuk a letelepedésünket, ahol heji embereken keresztül fedezhetjük fel Indiát, és reményeink szerint nem csak a felületet fogjuk kapirgálni.
Másrészt ez is gyönyörű, és lehet, hogy már nem is vágyunk méjségre, csak meleg vizes fürdőszobára.
Majd meglátjuk!
Izguljon együtt az utazókkal, az alábbi oddsok alapján és még ma kösse meg fogadását, a bet ablakban:
- csak a felszínen maradnak: 1:4
- látnak patkányt 1:5
- mernek mangó juicét inni utcai árusnál 1:8
- nem lesz három napnál hosszabb fosásuk 1:10
- beszélgetnek-e heji emberrel nem szállás árról 1:5
- küldenek-e levelet valakinek Indiába, ha hazaérnek 1:5

Moralizáló öt percünket a végéhez ért.
Jövő héten azt vitatjuk meg, hogyan ítélik meg a nőjogi mozgalmak a tiszavirágok eutanáziáját.
Sporthíreink következnek.
Juszuf Bengi buszsofőr mente a leggyorsabb időt a Munnar-Kumily szakaszon, ezzel visszavette a vezetést összetettben.
A bírók a sebesség mellett értékelték a rendkívül kevés dudálást, a hajtűkanyarokban tett pontos és szép mozdulatokat, valamint a megállóhejen kívül felvett utasok nagy számát.
Az állami buszvállalat színeiben induló versenyzőt a szakadó eső sem zavarta meg abban, hogy leszálljon ebédelni félúton.
Nézzük hogyan látta ezt egy meteorológus:
- Két éve készülünk együtt Bengivel, és azóta érezhetően jobbak lettek az eredményei.
A verseny előtt száraz időre készültünk, de délkelet felől váratlanul egy anticiklon alakult ki, mej megváltoztatta az útvonal időjárását.
Csapatrádión egyeztettünk és az azt követő északnyugatról érkező szupercellákat már kalkulálni tudtuk.
Szóval Kumilyban vagyunk.
Ez egy pici város, egy nagy és szép Nemzeti Park mellett.
Nem kisebb cél miatt érkeztünk ide, mint hogy elefántot lássunk.
Ahogy eszik, pancsol, megy, néz a szabadban, élvezi az életet.
Korán felkeltünk, biciklit béreltünk, ugye mégis csak Nemzeti Park, hogy majd csendben, elkerülve a turistákat.
Nem így történt.
Egy betonúton karikáztunk két kilométert, és ennyi.
Rengeteg turistabusz, millió ember és ojan nincs, hogy az erdőben sétálsz, hanem minden program szervezett.
Üszkve negyven emberrel együtt mehetsz hajón vagy gyalog.
Kérdeztük, mikor van eséj látni elefántot, amire a válasz az volt, hogy bármikor.
Találkoztunk egy csoporttal, akik épp akkor érkeztek vissza egy dzsungel túráról, és megkérdeztük őket láttak-e elefántot.
Mire viszonylag felajzottan mondták, hogy azt nem, de elefánt lábnyomokat azt igen.
És akkor eszembe jutott a krokodil dundee.
Mikor jönnek a turisták, és beöltöznek varázslónak, döglött krokodillal harcolnak és damilon kifeszített antilopra lehet lőni.
Ennek fényében ha nem lettünk volna nagyon szomorúak, biztos nevettünk volna azon, hogy miközben befelé karikáztunk tízezred magunkkal, ötszáz méterenként egy : „kérjük hajts lassan, mert az úton vadállatok mehetnek keresztül” tábla volt kirakva.
És akkor végső szomorúságunkban befizettünk egy programra.
Mielőtt elmesélnénk, előre elmondjuk, hogy ha ezt valaki nekünk meséli, biztos a háta mögött lecikizzük, úgyhogy fel vagyunk rá készülve lélekben, hogy minket is.
Ugyanakkor kérem legyetek belátóak, kalkuláljátok be a lelkiállapotunkat, csalódottságunkat és az elefántokhoz való vonzalmunkat.
Huuuuuuuuuuuuu.
Szóval elmentünk egy elefántfürdetésre.
Gondolom képernyőn keresztül is érezni a különbséget egy vadon legelésző és egy láncra kötött szomorú, parancsszavakra hallgató, idomított elefánt között.
És mégis tök jó volt. Fura, de így van.
Lefeküdt szegény, és mi egy kókuszdarabbal mostuk, sikáltuk, simogattuk, pöckölgettük.
Nem pontosan értjük, miért kell egy elefántot mosni, főleg naponta többször, de mostuk. Olyan bőre van, hogy azt sem érzi meg, ha rálép valaki. Nem csikis.
Elefántot érinteni, meg egyáltalán a közelében lenni, az leírhatatlanul faintos.
Úgyhogy nem is írom le.
De.
A kínosság csimborasszója, hogy a végén felültünk a hátára, és ő meg az ormányával lelocsolt minket (ezzel valószínűleg kárba ment az összes eddigi higiéniai megelőző tevékenységünk).
Ezek után csurom vizesen hazasétáltunk és bár úgy tettünk, mint akiket elkapott a monszun, az emberek szemében látszott, hogy tudják, két hüje turista megint elefántot fürdetett.
Otthon beköltözött egy édes indiai család a szomszédunkba, és boldogan integettek nekünk a nyitott ajtón keresztül négyen, a kétágyas szobából.
És majdnem minden család ezt csinálja.
Apa, anya, meny, unoka, szépen együtt, de közben terepjáró, fux, adios poló, ezért gondoljuk, hogy nem smucigságból, hanem, hogy együtt legyen a család.
Aranyosak.